Őszi kirándulás

Őszi kirándulás

Végre október van! A kirándulások hónapja. Szombat reggel melegen sütött be a Napocska Csiga Csilla házának ablakán. Lassan kinyújtózott. Félrehúzta a függönyt, és hunyorogva nézett a fák levelein átszűrődő napfénybe.

• Jaj, de gyönyörű! Gyorsan felöltözök, mert elmegyek kirándulni a barátaimmal. Remélem felébredtek már. – és máris nekiállt mosakodni.

Amikor már tiszta volt, belebújt a ruháiba és megreggelizett. Hamar jóllakott, mert az izgalomtól szinte egyetlen falat sem ment le a torkán. El is indult, hogy találkozzon a többiekkel. Menet közben a színes levelekben gyönyörködött. Látott piros levelet sárga erezettel, sárga levelet és zöldet is. Sőt olyan fát is látott, aminek a lehulló levelei rozsdabarnák voltak. Gyűjtött is párat, hogy meg tudja mutatni majd az oviban az óvónéninek, és a csoporttársainak.

Megérkezett abba az utcába, ahol a barátai laktak. Szerencsére mindenki felkelt időben. Pár perc alatt össze is készülődtek. Minden kis hátizsákba került elemózsia, egy csomag zsebkendő és némi innivaló. Mindenki készen állt a kalandra!

A kis csiga csapat elmászott a fogaskerekűhöz. Szépen egymás mellé leültek a zöld padra, és várták a vagonokat. Csiga Csilla érdeklődve nézegette a sínek között futó fura recés valamit.

• Hát az mire jó? – kérdezte.

Csiga Csongor, a legokosabb csiga a társaságban, azonnal elő is állt a válasszal:

• Az arra való, hogy a fogaskerekű fel tudjon menni a meredek emelkedőn. Azokba a recékbe kapaszkodik. Ha azok nem lennének, könnyen vissza is csúszhatna!

Elképedve hallgatták a többiek, de sok idejük nem volt ámuldozni. A fogaskerekű bezötyögött a megállóba. Felszálltak, szépen leültek az ablak mellé, és már kukucskáltak is kifelé. Ahogy haladt felfelé a vonat, csodás kilátás tárult eléjük. Nem győztek egymás szavába vágni.

• Nézd milyen messze ellátni! – kiáltotta Csiga Csilla.
• Igen látom. Oda nézzetek, milyen kicsi autók! Olyanok, mint a játékautóim. – állapította meg Csiga Csanád.

Annyi látnivaló, annyi új dolog volt a sínek mentén, hogy észre sem vették, máris felértek a végállomáshoz. Egy hatalmas hegy tetején voltak.

• Most merre? – kérdezte Csiga Csenge.
• Gyertek utánam! Ezen az úton pont a kisvasúthoz jutunk. – mutatott Csiga Csongor egy széles útra, amelyet mindkét oldalról erdő szegélyezett.

A fák közül mindenütt játékok kukucskáltak ki. Játszótér volt jobbról is és balról is. A csiga csapat azonban észre sem vette. Annyira szerettek volna már felülni a kis vonatra, hogy sem a hinta, sem a homokozó, de még a csúszda sem volt érdekes.

Végre megpillantották az állomást! Siettek a peron mellé, és alig várták, hogy felmászhassanak az első vagonba. Volt még egy kis idejük az indulásig, de nem bánták. Elővették a tízóraijukat, és kényelmesen megették. Mire mindenki befejezte a majszolást, a vonat is elindult.

Pár megálló múlva leszálltak. Tátott szájjal álldogáltak egy hatalmas kapu előtt. Kis idő múlva egy kedves néni szólította meg őket:

• Sziasztok! Van kedvetek bejönni? – kérdezte.
• Igen! – kiáltották a kis csigák egyszerre, és már bent is voltak.

Hát igen! Megérkeztek a kalandparkba. Mindenütt égig érő fák, hatalmas koronával. Drótok, kötelek és hinták lógtak szerte szét a fák között. Mindenki kapott mászó, és védőfelszerelést is. Narancssárga bukósisakot és kesztyűt osztott egy bácsi a csigáknak. Szépen felöltöztek, és megkapták a gyors oktatást is. Mindenki nagyon figyelt, így pár perc múlva már kezdődhetett is a mászás!

Először fel kellett mászni egy színes lépcsőn. Aztán átmenni egy kötélhídon. Utána sorban következtek a legkülönbözőbb akadályok: fekvő létra, függő híd, hálómászás, csúszópálya, kunyhó mászás, alagútkúszás, mászófal és sikló hinta. Nagyon ügyesnek kellett lenni, hogy fent tudjanak maradni az akadályokon. És azok is voltak! Nem esett le senki.

Miután mindenki körbemászott a pályán, visszaadták a felszerelést, és siettek a vonatállomásra. Szinte nem is kellett várniuk. Először csak a szerelvény kerekeinek kattogását hallották, majd kisvártatva felbukkant a vonat is a kanyarban. Felmásztak a meredek lépcsőn és beültek a hátsó vagonba. Visszamentek a hegy tetejére. A végállomáson épp egy kicsi, fekete gőzmozdony pöfögött várva, hogy elindulhasson. Csiga Csilla rögtön meg is jegyezte:

• Kár, hogy nem ezzel jöttünk!
• Miért? – kérdezte Csiga Csongor. – Ha ezzel a vonattal jövünk, nem is láttuk volna a mozdonyt! Akkor végig mögötte lettünk volna, és csak a gőzfelhőt csodálhattuk volna, ahogy elszáll felettünk. Így viszont, itt állhatunk mellette, és nemcsak a gőzt látjuk, hanem azt is, hogy honnan jön! Az egész mozdonyt megnézegethetjük.

Ezen elgondolkoztak mindannyian, és megállapították, hogy Csiga Csongornak megint igaza van. Mosolyogva indultak a fogaskerekűhöz. Séta közben az élményeiket osztották meg egymással. Nem is vették észre, hogy időközben megérkezett a vattacukros, és a perecárus is. Úgy mentek el mellettük, mintha ott sem lettek volna.

A fogaskerekű lefelé is pont ugyanúgy zötyögött, mint felfelé. Csak valahogy az utasok voltak másmilyenek. Nem kukucskáltak izgatottan és nem vágtak egymás szavába sem. Nem csoda, hiszen szava sem volt egyiküknek sem. Csak a boldog, fáradt, bágyadt mosoly volt felfedezhető minden kicsi csiga arcocskáján.

Kempelóni és az őszi nagytakarítás

Kempelóni és az őszi nagytakarítás

Kempelóni már hetek óta élvezte a gyerekek társaságát. Reggeltől késő délutánig játszottak. Nemcsak játszottak, de minden nap volt valamilyen foglalkozás is. Volt rajzolás, éneklés, beszélgettek az állatokról, növényekről, a környezetről. A hét egyik napján tornaóra volt, és egy másik napon pedig verseket tanultak.

Kempelóni nem is tudta eldönteni, hogy melyik nap a kedvence. Imádott úgy ugrálni a tornateremben, mint egy nyuszi, pók módjára cipelni a babzsákot és forogni, mint a palacsinta. Szerette, amikor pici színes papírdarabokat ragasztgattak egy kivágott kartonra. Ujjongott, amikor dalocskát, vagy körjátékot tanultak.

Tetszett neki, hogy minden nap új csoda várja. Csupán egy dologgal volt elégedetlen. Ez az egy dolog pedig nem volt más, mint a hétvége. Ilyenkor ugyanis egyedül volt az oviban. Minden hét péntekén ugyanaz a beszélgetés zajlott le a teremben:

• Akkor hát érted is jöttek? – kérdezte Kempelóni az utolsó kisgyerektől, aki elindult kifelé az ajtón a kis nyuszikáját a hóna alatt szorongatva.

• Igen, itt van apukám! – válaszolta boldog mosollyal a kisgyerek.

• Te sem jössz hétvégén oviba? – érdeklődött Kempelóni.

• Nem, senki nem jön hétvégén. Hétvégén nincs ovi. – magyarázta a kis ovis.

• Miért? – kíváncsiskodott Kempelóni.

• Mert hétvégén otthon vagyunk a családunkkal. Ilyenkor anyu és apu nem dolgozik, és velük játszom. – mondta a kisgyerek – Hétköznap az oviban játszom a pajtikáimmal, hétvégén meg a családommal. – folytatta.

• Értem, kár. – törődött bele Kempelóni.

Odasétált a terem ablakához. Hozzányomta orrát a hideg üveghez, és szomorúan bámulta az utolsó távolodó autót. A hátsó ablakból integetett neki a kisgyerek, és ő mosolyogva integetett vissza. Amikor az autó elkanyarodott, az ő arcáról is eltűnt a mosoly.

Egyik pénteken azonban nagyon meglepődött! Szomorkásan köszönt el a barátaitól, de a beszélgetésük érdekes fordulatot vett.

• Sziasztok! Akkor most két napig nem játszunk együtt? – kérdezte keserűen Kempelóni.

• Holnap jövünk! – kiáltották az ajtóból a haza induló gyerekek.

• De holnap szombat van! – értetlenkedett Kempelóni.

• Igen, de rendbe kell tennünk az ovit. – mondták a gyerekek. – Tele van az udvar falevéllel. Azt mind össze kell szednünk. Majd te is segíts, jó?

• Rendben! Már nagyon várom a holnapot! – válaszolta Kempelóni, és majd kiugrott a bőréből örömében.

Izgalmában elfelejtett még integetni is az ablakból a gyerekeknek. Azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. Rohangált össze-vissza. Kereste a szerszámokat meg a talicskákat.

Egész este gereblyéket rendezgetett, hogy másnap jól induljon a munka. Szépen felsorakoztatott minden eszközt a homokozó mellett. A zöld gereblyék a zöld talicska mellé kerültek, a kékek a kék talicska mellé, a pirosak pedig a sárga talicska mellé. Piros talicskát ugyanis nem talált sehol, és sárga gereblye sem volt.

Este, lefekvés idején, elégedett mosollyal bújt a pizsamájába. Leült a babaágy szélére, levette a pomponos papucsát. Bedugta lábait a paplan alá, megmarkolta azt és magára húzta. Abban a pillanatban, amikor a feje leért a párnára, már el is aludt.

Szombat reggel lett. Besütött az ablakon az őszi napsugár. Kempelóni a hívogató napsütésre ébredt. Gyorsan felöltözött, megmosta a fogát és megfésülködött. Reggelire csak egy vajas kenyeret evett, és a kakaót is egyetlen húzásra itta meg hozzá. Még le sem nyelte az utolsó falatot, de már ment kifelé az udvarra. Leltárt készített:

• Gereblyék, talicskák, rendben. Zsákok a leveleknek, rendben. – nyugtázta elégedetten. – Már csak a többiek kellenek! – tördelte a kezeit izgatottan.

Amint ezt kimondta meg is pillantotta az első közeledő gyerekeket. Kempelóni nagy mosollyal várta a barátait. Amint beléptek a kapun, odaszaladt hozzájuk és már mentek is levelet gyűjteni.

Már túl voltak az első két levélkupac-lovagláson, amikor Kempelóni hirtelen megtorpant. Az óvoda épülete felé bámult, és értetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

• Miért vannak még mindig itt a szüleitek? – kérdezte a gyerekektől.

• Azért, mert ma ők is itt maradnak. – válaszolta egy kislány, akin rozsdabarna sapka volt.

• Miért maradnak itt? – érdeklődött Kempelóni.

• Ők is jöttek segíteni az ovitakarításban. – mondta egy kék kabátos kisfiú. – Ma a szüleink is itt lesznek velünk az oviban. Ez nagyon szuper. Úgy tudunk velük lenni, hogy közben itt vagyunk az oviban. Ez nekem nagyon tetszik! – lelkendezett.

• Értem. És ők is jönnek játszani? – tudakolta Kempelóni.

• Nem, ők tényleg a leveleket szedik össze. – közölte rendkívül komoly arccal, a rozsdabarna sapkás kislány.

• Akkor most az udvaron lévő leveleket mind bele kéne gyűjteni a zsákokba? Valóban azért jöttetek, hogy kitakarítsuk az ovi udvarát? – álmélkodott Kempelóni.

• Igen! – jött a válasz több helyről is.

• Akkor mi miért nem gyűjtjük a leveleket?

• Anyáék majd összeszedik mindet. – mondta egy szemüveges kisfiú.

• Az nem úgy van! – szólt rá Kempelóni. – A szüleitek azért jöttek, hogy segítsenek, nem azért hogy helyettetek mindent megcsináljanak!

• Igaz... – néztek össze a gyerekek, és nagyon szégyellték magukat.

• Na, akkor kapjuk el a színes gereblyéket, és a talicskákat, és szedjük a leveleket! – kiáltotta Kempelóni.

• Jó! Futás! – kiabáltak a gyerekek is, és rohanni kezdtek a szépen előkészített szerszámok irányába.

A fiúk elkapták a talicskákat, a lányok pedig megmarkolták a gereblyéket. Ekkor Kempelóni egy új ötlettel állt elő:

• Figyeljetek! Szerintem alakítsunk csapatokat. Legyen három! Minden talicskához tartozzon egy. Úgyis minden színből ugyanannyi gereblye van. Versenyezhetnénk is! Amelyik csapat a legtöbb zsákot tölti meg levéllel, az választhatja ki, hogy milyen torta legyen uzsonnára! Mit gondoltok? – nézett körül érdeklődve Kempelóni.

• Éljen! Szuper! – kiabálták a gyerekek, és máris rohant mindenki a saját csapatának gyűjteni a leveleket.

Pár perc múlva már minden kisgyerek szélsebesen takarított a hatalmas udvaron. A zsákok szép sorjában teltek meg. Egyik a másik után. Aztán a harmadik után a negyedik. Majd az ötödik után a hatodik.

A kerítés mellett sorakoztak az összekötözött zsákok. Már délután volt. Az őszi napsütést lágy szellő kísérte végig az udvaron. Hiába kerestek, nem találtak lehullott falevelet. A szellő huncut fuvallattal meglebegtette a zsákokon a színes szalagokat. Egymás mellett lobogott a kék, a zöld és a narancssárga szalag. A sárga talicska – piros gereblye csapat ugyanis a narancssárga szalagot választotta.

• Miért narancssárga a szalagotok? – kérdezte Kempelóni, a sárga talicskából megtelt zsákoknál.

• Azért, mert ha a sárga festéket összekeverjük a pirossal, akkor az narancssárga lesz. – válaszolta a szemüveges kisfiú. – Ezt az oviban tanultuk, amikor festettünk az óvó nénivel. – tette hozzá jelentőségteljesen.

Még egy kicsit beszélgettek a színekről, hogy hogyan lesz a pirosból és a kékből lila, és hogyan varázsol a sárga zöldet a kékből.

Szépen elpakolták a szerszámokat, elköszöntek egymástól, és mindenki hazament. Nagyon fáradtak voltak. Kempelóni is azonnal elaludt, ahogy befeküdt az ágyába. Álmában a hulló falevelek alatt szaladgált.

Paradicsom Piri

Paradicsom Piri

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas piac. Ez nem akármilyen piac volt ám, hanem az egyik legszebb a városban. Az egyik része fedett volt, a másik pedig nyitott. Volt olyan része, ahol egy óriási csarnokban egymás mellett sorakoztak a kofák, és volt olyan része is, ahol hosszú szűk folyosó mentén voltak az árusok kipakolva.

Mindenhol halmokban állt a sokféle zöldség, és gyümölcs. A zöldséges nénik és zöldséges bácsik minden reggel kifényesítették a portékájukat, és szépen, gondosan kipakolták azokat az asztalokra. Az egyik piros kupac tetején ott táncolt Paradicsom Piri. Nagyon huncut paradicsom volt. Mindig valami csínytevésen törte a fejét. Hol leszánkázott a kupac tetejéről, hol elbújt az almák között. Mindig nagyon vidám volt.

Egyik nap Anyuci elment a piacra a gyerekekkel. Betolták a babakocsit a hatalmas csarnokba. A kocsi egyik oldalán az egyik kislány, a copfos, a másik oldalán a másik kislány, a csatos sétált. Mindketten egyik kezükkel a babakocsit fogták. Kapkodták a fejüket jobbra balra, amikor beértek. Még sosem voltak piacon azelőtt. Gyümölcsöt és zöldséget jöttek vásárolni a tízóraihoz, és a vacsorához.

Paradicsom Piri miközben a paradicsom-halom tetején táncikált, az egyik forgásnál észrevette a kislányokat, a copfost, és a csatost. Nagyon megtetszettek neki a gyerekek. Olyasmit érzett, amit korábban sosem. Szerette volna, ha észreveszik őt. Arra vágyott, hogy most belekerüljön egy fonott kosárkába, és elmenjen haza valakivel. Nagyon meglepődött. Eddig minden nap azon igyekezett, hogy el tudjon bújni a vásárlók elől, hogy még maradhasson a piaci forgatagban és szórakoztathassa a többi zöldséget. Nagyon izgatott lett. A babakocsi pont abba a sorba fordult be, ahol ő is volt. Szeretett volna kiabálni, hogy „Hahó, itt vagyok!”, de tudta jól, hogy úgysem hallaná meg őt senki. Reménykedve nézte a kislányokat, a copfost és a csatost.

Anyuci és a kislányok arról beszélgettek, hogy miket kell venni:

• Nézzünk gyümölcsöket a tízóraihoz, jó? Holnap kirándulni megyünk, és visszük magunkkal a gyümit is.

• Én banánt kérek! - mondta a csatos kislány.

• Én pedig almát! - szólt a copfos. Majd megkérdezte:

• Anyuci, mit kell még venni?

• Hát, nem is tudom. - válaszolta Anyuci.

• Majd körülnézünk, és ha valami megtetszik, akkor azt is megvesszük. - tette hozzá.

Lassan haladtak a kofák kipakolt árui előtt. Mindenhol jó alaposan szemügyre vették az almákat, és a banánokat. Éppen Paradicsom Piriék asztala előtt álltak meg. Kiválogattak pár szem almát, és egy nagy fürt banánt. Már fizetni készültek, amikor érdekes dolog történt. A paradicsom halom megmozdult. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy a tetejéről Paradicsom Piri a domb aljáig guruljon. Persze nem volt ez véletlen. Paradicsom Piri addig izgett-mozgott, kalimpált, amíg megcsúszott a lába, és fenékre esett. Jól meg is ütötte magát. Ráadásul az a paradicsom, amire ráesett, egy kicsit elfordult. Pont annyira, hogy Paradicsom Piri lecsússzon róla. Szegény meg sem állt a kupac legaljáig. Sírni kezdett. Fájt a feneke, és szomorú is volt. Arra gondolt, hogy ha a domb tetejéről hiába integetett, akkor az aljáról végképp semmi értelme sincs.

Miközben potyogtatta a könnyeit, valami kis puha, meleg dolog simította végig a kobakját. Felnézett. Nahát! A csatos kislány pofija ott volt pont az orra előtt. A kislány ugyanis épp olyan magas volt, mint a zöldséges néni asztala, így Paradicsom Piri pontosan az ő orra elé gurult le. A kislány kivette Paradicsom Pirit a többi paradicsom közül. Odafordult az anyukájához, és édes, vékony hangján így szólt:

• Anyuci, vegyünk paradicsomot is, mert a vacsorához kéne!

• Szeretnél paradicsomot?

• Igen!

• Jó, akkor vegyünk. Mennyit szeretnétek? - kérdezte Anyuci

• Jó sokat! Vagy inkább rengeteget! - lelkendezett a kis csatos.

• Én nem kérek. Én nem szeretem a parafinomat! - jelentette ki a kis copfos.

• Jól van kicsim, akkor te majd nem eszel belőle. De nem parafinom, hanem paradicsom. - javította ki Anyuci a kislányt mosolyogva.

Bepakolták a gyümölcsöket a kosárba. A zöldséges néni átnyújtott nekik egy kis szatyrot, hogy abba szedjenek maguknak paradicsomot. Tettek pár szemet a zacsiba.

• Azt is kérem, beletesszük a többi közé! - mutatott Anyuci Paradicsom Pirire.

• De nem szeretném. Ezt én szeretném hozni a kezemben! Ez a kis paradicsom nagyon tetszik nekem. - kérlelte a kislány az anyukáját.

• Jól van! - mosolygott a zöldséges néni – Akkor tudod mit? Neked adom ajándékba, amiért olyan jó kislány vagy! Mert biztosan az vagy, ugye? Szót fogadsz anyukádnak?

• Igen, és sírni is csak ritkán szoktam. - válaszolt gyorsan a kis csatos.

• Én is jó vagyok! - bújt elő a kis copfos valahonnan az anyukája lába mögül.

Ezen jót nevettek. Anyuci, és a zöldséges néni még pár mondatot beszélgettek egymással. Anyuci meghallgatta, hogy a zöldséges néninek is pont ekkora unokái vannak, és hogy milyen ritkák manapság az ilyen jó kislányok. Anyuci nagyon büszke volt a gyerekeire. Mint mindig! A kis copfos is kapott egy ajándékot, de persze nem paradicsomot, hanem banánt.

Hazafelé Paradicsom Piri ott üldögélt a kislány kezében. Még az autóban is úgy tartotta őt az aprócska kéz, hogy kilásson az ablakon. Nagyon tetszett neki az utazás. Tömérdek új dolgot látott. A legtöbbről azt sem tudta, hogy micsoda. De nem bánta. Szeretett volna már hazaérni. Kíváncsi volt, hogy hol laknak a kislányok.

Rövidke utazás után hazaértek. A kislány, a csatos, vidáman pattant ki az autóból, és szaladt be a konyhába:

• Apuci! Ezt nézd, milyen paradicsomot vettünk! - kiabálta a kislány már az előszobából.

• Hú, ez igazán nagyon szuper kis paradicsom. - lelkesedett Apuci.

Ekkorra már a kis copfos is megérkezett. Majd jött Anyuci is a babakocsival.

• Mi legyen a paradicsommal? - kérdezte Anyuci.

• Miért? - nézett rá a kislány kérdőn.

• Mit szeretnél? Megmossuk, és megeszitek, vagy tegyük a kosárba a pultra?

• Nem szeretném megenni. - szontyolodott el a kislány.

• Figyelj csak! - szólt Apuci – Mi lenne, ha megmosnánk vacsora, kiszednénk a magokat, és csak a többi részét ennéd meg?

• És mi lesz a magokkal? - kérdezte a kis csatos.

• Tavasszal elültetjük, és lesz belőle egy paradicsom bokor, amin majd sok paradicsom terem. Olyanok, mint ez itt. - mutatott Apuci Paradicsom Pirire.

• Az jó lenne!

Ismét vidám lett az arcocskája. Paradicsom Piri is nagyon örült. Tetszett neki a gondolat, hogy egy év múlva sok Paradicsom Piri lesz!

Kezet mostak, körbeülték az asztalt, és vacsora közben a kislányok végig a piacról meséltek Apucinak, aki figyelmesen hallgatta őket. Néha mosolyogva összenéztek Anyucival.

Lefekvés után Anyuci esti mesét mondott a gyerekeknek. Egy olyan mesét, ami egy különleges paradicsomról szólt.

Banán Béla a görbe gyümölcs

Banán Béla a görbe gyümölcs

Van egy nagyon távoli ország, a nagy víz túloldalán, ahol mindig süt a Nap. Ebben a távoli országban volt egy birtok, amin nevelgettek egy ültetvényt, ahol sok kis banán növekedett. Köztük volt Banán Béla is.

Hatalmas szalmakalapot hordott a fején az a bácsi, aki minden nap végigsétált az ültetvényen, hogy megnézze, melyik növényke erősödött meg már annyira, hogy gyümölcsöt is teremjen. A banánfán fürtökben teremnek a gyümölcsök, bár a banánfa nem is fa, hanem fűféle. Óriási termete miatt hívják fának. Nap nap után szorgalmasan járta a sorokat a kalapos bácsi. Végigment a sorok között napsütésben, esőben és szélben is. Nem mindig volt egyedül, mert néha az unokája is elkísérte őt. A kisfiú a sorok között szaladgált, és bújócskázott a nagypapájával. Szerette elkísérni a kalapos bácsit, mert minden alkalommal kapott tőle egy szép, sárga, érett banánt.

Egyik nap megpillantották az apró zöld banánokat a fákon. Ekkorra a fák már olyan magasak lettek, mint egy házikó.

Banán Béla is ott volt az apró zöld banánok közt. Próbált ő is minél gyorsabban megnőni, nehogy lemaradjon a többiek mögött. Minden nap nagyobb, és nagyobb lett. Végül akkorára nőtt, hogy a kalapos bácsi megjelölte a fát. Minden nap jelet kaptak azok a fák, amiken érett gyümölcsök voltak. Banán Béla először nem értette, hogy mi történik vele. Aztán, amikor meglátta a szüretelőket, teljesen elámult. Ilyet még sosem látott. Nagyon sok ember jött, mindenféle szerszámokkal. Szépen felnyúltak a fák tetejére, és óvatosan leszedték a gyümölcsöket.

• Vigyázzatok, itt adom ezt a sok görbe gyümölcsöt! - kiáltotta az egyik szüretelő a társának, aki egy hatalmas dobozba rendezgette a banánokat.

• Jól van, adhatod, figyelek! - jött a válasz szinte azonnal.

• Így együtt dolgozva pillanatok alatt számtalan dobozt teleraktak.

• Hmm, görbe gyümölcs? - gondolta Banán Béla. - Igen, ez én vagyok! - mosolygott - Banán Béla a görbe gyümölcs! - kiáltott akkorát, amekkorát csak bírt.

Olyan nagyot kiáltott, hogy magától lepottyant a fáról. Az egyik szüretelő gyorsan odaszaladt, és megnézte, hogy nem ütötte-e meg magát. Szerencsére nem lett semmi baja. Egy nagy kupac banánlevélre esett. Még tetszett is neki. Olyan volt, mint a trambulin. A gondos kezek szépen odatették őt is a többiekhez. Mosolyogva üldögélt a dobozban a társaival.

Hirtelen elkezdett zötyögni a doboz. A kicsi banánok nagyon megijedtek, mert nem tudták, hogy mi történik. Szerencsére a legfelső banán kilátott a dobozból. Körülnézett. Amint rájött, hogy mi történik, igyekezett mihamarább megnyugtatni a többieket is.

• Semmi baj! Egy nagy teherautón vagyunk. Olyanon, mint amivel a szüretelők jöttek értünk. Ez a zötyögés meg azért van, mert elindultunk.

Hamar elillant minden félelmük. Átvette helyét az izgatottság, és a kíváncsiság. Arról beszélgettek, hogy mi vár most rájuk.

• Egy nagy utazás vár ránk! Tudom, mert hallottam, amikor azt mondták: „Ezeket a dobozokat a kikötőbe kell vinni!” - közölte egy nagyon okosnak látszó banán.

Még a színe is olyan volt, mintha szemüvege lenne. Mindenhol zöld volt, kivéve két kis kör alakú részt. Ott már besárgult. A többiek csak bámulták nagy tudású társukat. El voltak képedve, hogy milyen jól tájékozott. Voltak persze olyanok is, akik hitetlenkedve hallgatták.

• Dehogy utazunk! Itt maradunk, és egy szép zöldséges boltba kerülünk, ahonnan majd meg tudnak minket venni az emberek. Vagy egy étterembe, vagy egy cukrászdába.

• Én szeretnék utazni! - mondta Banán Béla a görbe gyümölcs.

• És hova utaznál? - kérdezte tőle az okos banán.

• Azt nem tudom, nem sok helyet ismerek. De remélem olyan helyre kerülök, ahol szeretnek engem. Mint az a kisfiú! Aki a kalapos bácsival jött néha. Ő nagyon szerette a banánt! - emlékezett vissza vidáman Banán Béla a görbe gyümölcs.

Hosszan zötyögtek a platón a dobozokban, aztán megállt a teherautó. Alkonyodott már. Egy kikötőben voltak. Óriási hajók, és égig érő emelődaruk mindenütt. Ámulatba ejtette a látvány a banánokat. Még sosem láttak ennyi sürgő-forgó embert. Mindenki mindenkivel beszélt, mindenki mindenfelé mutogatott, de legfőképp mindenki mindig sietett.

Szinte körül sem tudtak nézni, máris a levegőben voltak. Egy daru felemelte őket a magasba. Mielőtt bepakolták volna a banánnal teli dobozt egy hatalmas, hófehér teherhajóba, fent a levegőben megállt a rakomány. Ott himbálództak a kikötő fölött. De ezt egyik kis banán sem bánta. Banán Béla a görbe gyümölcs, nagyon boldog volt. Ahogy kinéztek a doboz oldalán lévő lyukakon, észrevették, hogy a tengerparton, nem messze a kikötőtől, van egy vidámpark. A színes fényei semmihez sem voltak foghatóak. Óriás kerék, hullámvasút, körhinta. Mind szivárványként ragyogtak. Gyönyörű volt. Tömérdek gyerek kacagása visszhangzott a közeli sziklás hegyoldalon. „Ennél vidámabb dolog nincs is!” - gondolta Banán Béla a görbe gyümölcs. Mosolyogva nézték a vidámpark fényeit, és azt játszották a kis banánok, hogy ők is ott vannak az óriáskeréken. Nagyon jól érezték magukat.

A naplemente rámosolygott a banánokra, mintha jó éjszakát kívánna nekik, és ekkor újra elindult a doboz is. Szépen bepakolták őket a hajóba. Amint a hajó ringatózni kezdett a vízen, az összes kis banán szépen el is aludt. Aludtak egészen másnap reggelig.

Amikor felkeltek, már egy másik kikötőben voltak. Ott megint egy teherautóra kerültek, majd egy repülőtérre érkeztek. Az is izgalmas hely volt. Nemsokára fel is szállt a repülőgépük, és pár óra múlva meg is érkeztek egy újabb repülőtérre. Ott egy kamionra pakolták fel őket több különböző gyümölccsel. Találkoztak naranccsal, mangóval, ananásszal, fügével és néhány olyan gyümölccsel is, amit fel sem ismertek. Mindenki máshonnan érkezett, de ugyanoda tartott! Mentek a piacra! Amikor ezt megtudta Banán Béla a görbe gyümölcs, akkor már tudta, hogy az ő álma valóra válik. Útközben beszélgettek egy kicsit a többi gyümölccsel, elmesélték a vidámparkot meg a naplementét, és meghallgatták a többiek élményeit. Jól összebarátkoztak.

• Te kivel szeretnél hazamenni? - kérdezte Banán Béla a görbe gyümölcs a narancsok közül a legcsinosabb narancslánytól.

• Én olyan helyre szeretnék kerülni, ahol gyerekek vannak. - válaszolta a narancslány.

• Én is. - értett egyet vele Banán Béla.

• Jó lenne elmenni kirándulni, és én lehetnék a tízórai. - ábrándozott a narancslány.

• Igen, ez tényleg jól hangzik!

Mosolyogva várták az út végét. Egyszer csak nagyot zöttyent a kocsi, és megállt. Kíváncsian néztek ki a dobozból az apró nyílásokon keresztül. Egy hatalmas csarnok előtt álltak. Nemsokára jött néhány nagyon erős ember, akik egyesével becipelték a gyümölcsösrekeszeket a csarnok belsejébe. Amint beléptek az épületbe mindenhonnan üdvözölték őket.

• Sziasztok! Ti vagytok az új gyümölcsök? - kérdezte hangosan egy kócos saláta.

• Igen, mi vagyunk! - kiáltotta vissza Banán Béla a görbe gyümölcs.

• Örülök, hogy megjöttetek. Mi vagyunk a zöldségek. - mondta a saláta.

• Mi is örülünk. - mosolyogtak a gyümölcsök.

A világ legszebb csarnokába jutottak. Mindenhol csak a legszebb portékák voltak. Zöldségek, gyümölcsök vegyesen. Másfajta boltok is voltak. Volt húsbolt, tejbolt és pékség is. És persze lángosos is volt. Minden piacon kell lennie lángososnak is. Így az éhes vásárló ehet valami nagyon finomat.

Banán Béla a görbe gyümölcs egy szép, rendezett gyümölcsös asztalra került. Mellette volt a narancslány is. Együtt üldögéltek a kupacaik tetején és merengőn nézegettek körös körül. Elégedettek voltak. Már csak a megfelelő vásárlóra vártak. Nem is kellett sokat várniuk.

Másnap egy anyuka a gyermekeivel jött vásárolni a csarnokba. Az egyik kicsi kezében egy banán volt, a másik pedig egy szép, színes, zárható fedeles dobozt szorongatott.

• Segítsek kinyitni? - guggolt le anyuci a dobozt tartó csöppség elé.

• Igen, anyuci! Segíts, nem sikerült egyedül.

• Tessék! - nyitotta ki anyuci a dobozt

• Köszönöm anyucika! - nézett fel hálásan a kék szempár.

• Nincs mit. Edd meg az összes narancsot ám!

• Jó! Mindet megeszem. De ha mindet megeszem, akkor elfogy, és akkor mit fogunk enni holnap? Kirándulni megyünk, és kéne valami tízórai.

• Azért jöttünk, hogy vegyünk gyümölcsöt. - nyugtatta meg anyuci.

Épp ekkor érkeztek el Banán Béláékhoz, akik végighallgatták a beszélgetést. Már akkor észrevették a kedves kis családot, amikor megérkeztek. Tudták, hogy most értük jöttek. És úgy is lett. Banán Béla a görbe gyümölcs a következő pillanatban már egy szép fonott kosárkában hintázott anyuci karján. Vele volt a narancslány is. Mindketten boldogok voltak. Valóra vált az álmuk.