Őszi kirándulás
Végre október van! A kirándulások hónapja. Szombat reggel melegen sütött be a Napocska Csiga Csilla házának ablakán. Lassan kinyújtózott. Félrehúzta a függönyt, és hunyorogva nézett a fák levelein átszűrődő napfénybe.
- Jaj, de gyönyörű! Gyorsan felöltözök, mert elmegyek kirándulni a barátaimmal. Remélem felébredtek már. – és máris nekiállt mosakodni.
Amikor már tiszta volt, belebújt a ruháiba és megreggelizett. Hamar jóllakott, mert az izgalomtól szinte egyetlen falat sem ment le a torkán. El is indult, hogy találkozzon a többiekkel. Menet közben a színes levelekben gyönyörködött. Látott piros levelet sárga erezettel, sárga levelet és zöldet is. Sőt olyan fát is látott, aminek a lehulló levelei rozsdabarnák voltak. Gyűjtött is párat, hogy meg tudja mutatni majd az oviban az óvónéninek, és a csoporttársainak.
Megérkezett abba az utcába, ahol a barátai laktak. Szerencsére mindenki felkelt időben. Pár perc alatt össze is készülődtek. Minden kis hátizsákba került elemózsia, egy csomag zsebkendő és némi innivaló. Mindenki készen állt a kalandra!
A kis csiga csapat elmászott a fogaskerekűhöz. Szépen egymás mellé leültek a zöld padra, és várták a vagonokat. Csiga Csilla érdeklődve nézegette a sínek között futó fura recés valamit.
- Hát az mire jó? – kérdezte.
Csiga Csongor, a legokosabb csiga a társaságban, azonnal elő is állt a válasszal:
- Az arra való, hogy a fogaskerekű fel tudjon menni a meredek emelkedőn. Azokba a recékbe kapaszkodik. Ha azok nem lennének, könnyen vissza is csúszhatna!
Elképedve hallgatták a többiek, de sok idejük nem volt ámuldozni. A fogaskerekű bezötyögött a megállóba. Felszálltak, szépen leültek az ablak mellé, és már kukucskáltak is kifelé. Ahogy haladt felfelé a vonat, csodás kilátás tárult eléjük. Nem győztek egymás szavába vágni.
- Nézd milyen messze ellátni! – kiáltotta Csiga Csilla.
- Igen látom. Oda nézzetek, milyen kicsi autók! Olyanok, mint a játékautóim. – állapította meg Csiga Csanád.
Annyi látnivaló, annyi új dolog volt a sínek mentén, hogy észre sem vették, máris felértek a végállomáshoz. Egy hatalmas hegy tetején voltak.
- Most merre? – kérdezte Csiga Csenge.
- Gyertek utánam! Ezen az úton pont a kisvasúthoz jutunk. – mutatott Csiga Csongor egy széles útra, amelyet mindkét oldalról erdő szegélyezett.
A fák közül mindenütt játékok kukucskáltak ki. Játszótér volt jobbról is és balról is. A csiga csapat azonban észre sem vette. Annyira szerettek volna már felülni a kis vonatra, hogy sem a hinta, sem a homokozó, de még a csúszda sem volt érdekes.
Végre megpillantották az állomást! Siettek a peron mellé, és alig várták, hogy felmászhassanak az első vagonba. Volt még egy kis idejük az indulásig, de nem bánták. Elővették a tízóraijukat, és kényelmesen megették. Mire mindenki befejezte a majszolást, a vonat is elindult.
Pár megálló múlva leszálltak. Tátott szájjal álldogáltak egy hatalmas kapu előtt. Kis idő múlva egy kedves néni szólította meg őket:
- Sziasztok! Van kedvetek bejönni? – kérdezte.
- Igen! – kiáltották a kis csigák egyszerre, és már bent is voltak.
Hát igen! Megérkeztek a kalandparkba. Mindenütt égig érő fák, hatalmas koronával. Drótok, kötelek és hinták lógtak szerte szét a fák között. Mindenki kapott mászó, és védőfelszerelést is. Narancssárga bukósisakot és kesztyűt osztott egy bácsi a csigáknak. Szépen felöltöztek, és megkapták a gyors oktatást is. Mindenki nagyon figyelt, így pár perc múlva már kezdődhetett is a mászás!
Először fel kellett mászni egy színes lépcsőn. Aztán átmenni egy kötélhídon. Utána sorban következtek a legkülönbözőbb akadályok: fekvő létra, függő híd, hálómászás, csúszópálya, kunyhó mászás, alagútkúszás, mászófal és sikló hinta. Nagyon ügyesnek kellett lenni, hogy fent tudjanak maradni az akadályokon. És azok is voltak! Nem esett le senki.
Miután mindenki körbemászott a pályán, visszaadták a felszerelést, és siettek a vonatállomásra. Szinte nem is kellett várniuk. Először csak a szerelvény kerekeinek kattogását hallották, majd kisvártatva felbukkant a vonat is a kanyarban. Felmásztak a meredek lépcsőn és beültek a hátsó vagonba. Visszamentek a hegy tetejére. A végállomáson épp egy kicsi, fekete gőzmozdony pöfögött várva, hogy elindulhasson. Csiga Csilla rögtön meg is jegyezte:
- Kár, hogy nem ezzel jöttünk!
- Miért? – kérdezte Csiga Csongor. – Ha ezzel a vonattal jövünk, nem is láttuk volna a mozdonyt! Akkor végig mögötte lettünk volna, és csak a gőzfelhőt csodálhattuk volna, ahogy elszáll felettünk. Így viszont, itt állhatunk mellette, és nemcsak a gőzt látjuk, hanem azt is, hogy honnan jön! Az egész mozdonyt megnézegethetjük.
Ezen elgondolkoztak mindannyian, és megállapították, hogy Csiga Csongornak megint igaza van. Mosolyogva indultak a fogaskerekűhöz. Séta közben az élményeiket osztották meg egymással. Nem is vették észre, hogy időközben megérkezett a vattacukros, és a perecárus is. Úgy mentek el mellettük, mintha ott sem lettek volna.
A fogaskerekű lefelé is pont ugyanúgy zötyögött, mint felfelé. Csak valahogy az utasok voltak másmilyenek. Nem kukucskáltak izgatottan és nem vágtak egymás szavába sem. Nem csoda, hiszen szava sem volt egyiküknek sem. Csak a boldog, fáradt, bágyadt mosoly volt felfedezhető minden kicsi csiga arcocskáján.
